Omán - napsütés és lazaság

Két napja érkeztem az arab világba, ismerkedem az itteni élettel, ritmussal. Vasárnap van, ma kezdődött el a hét (itt vasárnap a hét első munkanapja): Andi Pilates órát tart, Zolinak ma Salalah-ban van dolga (szállodafejlesztésben dolgozik, sokat utazik), a gyerekek iskolában. Én nyugisan reggeliztem, s most finom kávé mellett lazítok (A kávé talán az egyetlen hazai íz - éljen a Nespresso! :)) A tegnap akartam "igazi" húslevest főzni, mert a gyerekek azt kívánták; el is indultunk vásárolni hozzávalókat: a karalábé és a zeller beszerzése nem kis kutatómunkába került, petrezselyemgyökér helyett paszternákot találtunk csak, s meg kellett elégedni a csont nélküli marhahússal, de végül (majdnem) minden megvolt. S a végeredmény.... na igen, kicsit messze volt az "igazitól". De legalább tudom, milyen az édeskés húsleves :)) Nem kívánom még egyszer, hihi. (talán a muroknak nagyobb a cukortartalma?)

Na de kezdjem előlről: kis izgalommal kezdődött az utazás, ugyanis Münchenben egy csomó gépet nem engedtek felszállni az időjárás miatt. Végül késéssel bár, de az ománi gépet felengedték. Havasesőben, hidegben szálltam fel, és 5 óra múlva reggeli sziporkázó napfényben szálltam le. Így rögtön lett plusz két csomagom: a kabátom s a szvetterem.:)

Rögtön a reptéren megtapasztaltam azt, amiről Andi annyit beszélt: az omániak álmos lassúságát (Zootopia-lajhárok, üdvözlet!), társulva széles mosolyú kedvességgel. Az útlevélellenőrzésnél hatalmas sor kígyózott, 6 ablaknál ült egy-egy hivatalnok, s ráérősen pecsételgetett. Én egy fejkendős nőhöz kerültem, elvette az útlevelemet, lapozgatta (teljesen üres még az útlevelem, most váltottam ki) -, s miután aprólékosan minden egyes lapot révedező tekintettel átnézett, s a rendszerben is leellenőrzött, a vízumkérelmemet a fizetési nyugtával (amit még otthon nyomtattam ki) olvasatlanul nyolcba tűrte, s elsüllyesztette, beleütötte a pecsétet az útlevelembe. S akkor kézbe vette az útlevelemet, s mintha megállt volna az idő, kb. 20 másodpercig tartotta maga előtt, az üresbe meredt valahova a plafon irányába. Mint egy kőszobor. Kivártam. Aztán ideadta, s lustán intett a következőnek.

Andi várt, egy akkora terepjáróval, mint egy busz. Gyorsan megértettem, hogy itt az emberek zöme ilyennel jár, egyrészt azért, mert a várost nem "normális" utak, hanem gyorsforgalmi utak szelik át keresztül-kasul (fura érzés, hogy úgy suhansz el a házak, mecsetek előtt, hogy közben autópályán vagy, járda nincs is), másrészt pedig a városon kívül, ha a sivatagba vagy a hegyekbe kerülsz, a kisautónak esélye sincs. Napi átlag 30-40 km-t tesz meg az ember úgy, hogy csak munkába, iskolába, bevásárolni megy.

Muscat elhelyezkedése izgalmas: kopár, barna hegyek és a tenger között pihen. Minden épület hatalmas, általában fehér. A modern épületek, még a bevásárlóközpontok is őrzik az arab építészet jellegzetes formáit, kupoláit, csipkézett homlokzatait, karcsú íveit. A szultán képmása mindenütt szembejön.

Szerencsés volt az érkezésem időzítése, hiszen péntek lévén szabadnap volt (a mi szombatunknak felel meg), így Zoli és a gyerekek is itthon voltak. Délután Márkót vittük el golfozni...

A golfpálya mellett szállnak le a repülők... hihetetlenül közel.

Andival a kikötőbe mentünk, s ott sétáltunk a parton, amíg Márkónak lejárt az órája.

Bár Omán a "legeurópaibb" arab állam, s nem túl szigorúak az öltözködési szabályok, arra figyelni kell, hogy se a térd, se a váll ne látszódjon ki. Ha pedig mecsetet fogok látogatni, akkor hosszú szoknya vagy nadrág, csuklóig érő blúz (semmi dekoltázs!), s fejkendő a követelmény. Azt tervezem, hogy befizetek egy vezetett városlátogatásra, amíg Andiék dolgoznak, megnézem az óvárost a szultán palotájával, majd a Nagy Mecsetet, ahol láthatom a világ második legnagyobb perzsaszőnyegét (2007-ig volt a legnagyobb, amíg az őrülten fejlődő Abu Dhabi nem döntötte meg - más "leg-ekkel" együtt - a rekordot).

A tegnap kimentünk a Souq esSabt-ra, ami az ún. szombati vásár. Kaftánok, ékszerek, fűszerek, kenőcsök, kézműves cikkek hosszú sorát bámultam végig a 30 fokos "tavaszi" melegben, fűszeres-csípős Quesadillát ebédeltünk hidegen cseppentett kávé mellett.

Egy tengerparti sétányon húzódik végig a vásár, a bámészkodók/kliensek sokszínű forgatagában: a legszigorúbb dresscode-viselőitől (fehér kaftános/dishdasha-s, hímzett fejfedős - ennek itt kumah a neve - férfiak fekete lepelbe öltözött asszonyaikkal) egész a nyugati világ merészebb öltözködési stílusának hódolóival.

Más ez a vásár, mint amit eddig láttam akár otthon, akár máshol a nyugati féltekén (pl. a londoni Portobello Road-i utcavásár, ahol szintén erős már az arab jelleg). Amitől más: a ráérősség. Nem csak a bámészkodók részéről.

Megállunk az egyik standnál: féldrágakő-ékszereket árul egy mosolygós férfi. Andi beszédbe elegyedik vele, rendelésre szeretne egy karkötőt, nézi a különböző köveket, bogyókat. A pasas hosszasan beszél a kövekről, melyik milyen energiákat aktivál, mennyire személyes a kőválasztás, stb.stb. Szkeptikus rációm odasúg: igen, ismerem ezt a blablát, aminek a mélyén mindig ugyanaz az üzenet: az én termékemet vedd meg! Andinak is ajánl ilyen meg olyan kőkombinációt, formát, méretet. Aztán, amikor Andival befejezte a hosszasra nyúló beszélgetést, hozzám fordulva kedvesen megjegyzi: a te köved a gránát és a rubin, tudtad? Elnevettem magam, s mondom neki: igen, van pár gránát ékszerem. Például az egyik gyűrűm, ami most is az ujjamon van. :) S vártam, hogy most fogja elővenni a nekem szánt termékeit. Erre ő: én nem kereskedek ezekkel a kövekkel, ami itt van, az egyik sem erősít téged, hordhatod díszként, de semmi több. Na, erre már felfigyeltem. Nem eladni akar nekem valamit? Kedvesen folytatta: arra figyelj, hogy egy darabból csiszolt követ hordj, minimum 7,5 karátost, mert a sok kicsi kő (s rámutat a gyűrűmre) szétaprozódik, s nincs hatása. Szerezz be egy legalább borsó nagyságú gránát- vagy rubinkövet, s meglátod, milyen nagyszerű dolgok fognak veled történni. S apró szemeivel kedvesen pislog.

Hűha, belecsöppentem az Ezeregyéjszaka valamelyik meséjébe.

Színeivel, illatával.

Itt senki nem siet. Közvetlenek, kedvesek, segítőkészek. Andi azt mondta, ez nem csak az első benyomás. 8 év után is ezt éli meg nap mint nap. Ezért tudják ennyire idegen környezetben is otthon érezni magukat. Persze, ami a munkát meg az elintézendő dolgokat illeti, ez néha bosszantó is lehet: amikor minden stagnál, mert úgyis megvár a munka. A pontosság nem fogalom. 10-re van megbeszélve a találka, megbeszélés? Fél 11 még simán belefér. Vagy 11. :)

Szóval ilyen az élet Ománban, amibe most belekóstolok. Még az elején vagyok, kíváncsian várok mindent, ami jön.